Herman Hoeksema
Van még néhány további igevers is, amiket Prof. Kuiper idéz a cikkében. Ezeket röviden meg kell magyaráznom.
Az első ezek közül a Máté 5:43-45. Erről Kuiper ezt írja:
„Hogy röviden összefoglaljuk, azt tanították, hogy Isten kizárólag a kiválasztottakat szereti, és ebből az alapvetésből kiindulva számos tagadáshoz jutottak el. Olyan szakaszok ellenére is, mint amilyen a Máté 5:43-45, ahol a királyság polgárainak Jézus azt parancsolja, hogy szeressék az ellenségeiket, így bizonyítva be, hogy ők a mennyei Atya gyermekei, aki meg is teszi azt, amit nekik is meg kell, tagadták, hogy Istenben van egy kedvező hozzáállás a nem kiválasztottak felé.”
Az 1924-es Keresztyén Református Zsinat is idézte ezt a szakaszt annak bizonyítékaként, hogy Isten ugyanúgy kegyelmes a gonoszokhoz, mint az igazakhoz. Rendkívül rossz, hogy a zsinat csupán idézi ezt a szakaszt anélkül, hogy akár csak megpróbálná azt megmagyarázni. Az olvasó megtalálja ennek a szakasznak a magyarázatát a The Protestant Reformed Churches in America című könyvemben. Mivel tisztában vagyok vele, hogy sok olvasónknak nincs meg ez a könyv, ezért itt idézem azt a részt, ami ezzel foglalkozik.
A következőket írtam:
„Ha a zsinat magyarázata lenne a helyes erről a szakaszról, akkor az túl sokat bizonyítana, és emellett abszurditáshoz is vezetne. Siralmas, hogy a zsinat csupán idézte ezt a szakaszt anélkül, hogy akár csak megkísérelték volna azt megmagyarázni, máskülönben hamar rájöttek volna, hogy mennyire tarthatatlan az az álláspont, hogy ezekben a versekben bizonyíték van arra, hogy Isten minden emberhez kegyelmes. Az a magyarázat, amit a zsinat nyilvánvaló módon felkínálna a következőképpen hangzana:
a) Szeretnünk kell az ellenségeinket.
b) Ha ezt megtesszük, akkor Isten gyermekei leszünk, és visszatükrözzük a szeretetét, mert e jelenvaló életben Ő minden ellenségét ugyanúgy szereti, mint ahogyan a jókat is.
c) Istennek ez a szeretete nyilvánul meg az esőben és a napsütésben, ami különbségtevés nélkül mindenkit elér.Erről a magyarázatról kijelentjük, hogy először is, túl sokat bizonyít, és másodszor is, abszurditáshoz vezet, ezért tarthatatlan. Túl sokat bizonyít, mert az egész Szentírás arról tanúskodik, hogy Isten nem szereti, hanem gyűlöli az ellenségeit, és az a célja, hogy elpusztítsa őket, kivéve azokat, akiket Krisztus Jézusban kiválasztott, nem mint ellenségeit, hanem, mint a megváltott népét, akik Krisztusban megigazultak és megszenteltettek. Isten valóban szereti az ellenségeit, de nem, mint ellenségeit, hanem mint gyermekeit Krisztusban. Abszurditáshoz is vezet, mert ha az eső és a napsütés Isten minden ember (igazak és hamisak) felé való szeretetének megnyilvánulása lenne, akkor mi másak lennének az árvizek és az aszályok, a dögvészek és a földrengések, valamint az összes romboló erők és veszedelmek, amiket a természeten keresztül küld el mindenkinek, mint a mindenki (igazak és hamisak) felé valógyűlölete? De abszurd dolog azt mondani, hogy Isten gyűlöli az igazakat, mert szereti őket. Abszurd dolog azt is mondani, hogy Isten változik, hogy egyszer szereti az igazat és a hamisat, amikor a szeretetét az esőben és a napsütésben megmutatja, máskor pedig a rengésekben és a pusztításokban gyűlöli őket. Az a magyarázat tehát, ami ilyen nyilvánvaló abszurditáshoz vezet, maga is abszurd.
Mindezek mellett, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a szakasz egyáltalán nem állítja, hogy Isten kegyelmes lenne az igazakhoz és a hamisakhoz, hanem azt mondja, hogy esőt küld és a napját ragyogtatja mindenkin.
Hogyan kell akkor ezt a szakaszt magyarázni?
A 44. verstől kell kezdenünk. Az Úr figyelmezteti a népét, hogy szeretniük kell az ellenségeiket. A szeretet pedig nem egy szentimentális érzelem vagy vonzalom. A Szentírás szerint a szeretet a tökéletesség köteléke [Kol 3:14 – a ford. megj.], azaz két fél vagy személy közötti kötelék, akik etikailag tökéletesek, egymást keresik, és az etikai tökéletességük miatt örömüket lelik egymásban, és az etikai tökéletesség szférájában egymás javát keresik. Ebben az értelemben igaz az, hogy Isten szeretet.
Azonban okunk van azt gondolni, hogy ellenségeink szeretetének esetében, akik rosszindulatúan kihasználnak, átkoznak és üldöznek bennünket, a szeretetnek egyoldalúnak kell lennie. Nem lehet közösségi kötelékben a gonosz és a Krisztusban tökéletes. Szeretni az ellenségünket tehát nem azt jelenti, hogy hízelgünk neki, hogy közösségben vagyunk vele, hogy játékokat játszunk vele vagy, hogy kedvesen szólunk hozzá, hanem, hogy megfeddjük őt, és követeljük tőle, hogy hagyja el gonosz útját, és így megáldjuk és imádkozzunk érte. Ez azt is jelenti, hogy jó dolgokat juttatunk neki, hogy a világosságban járjon és, így közösségben lehessünk vele. Ha figyel a szeretetünkre (ami meg is fog történni, ha ő Isten választottja), kegyelmet kap, és a sötétségből a világosságra tér. A szeretetünk a tökéletesség kötelékének természetét feltételezi. Ha megveti a szeretetünket, akkor pont a szeretetünk cselekedetei fognak az ő nagyobb kárhoztatására válni. A gonoszok átkozódása és üldözése azonban sohasem szabad Isten gyermekét megkísértenie, hogy a gyűlölet elve szerint éljen és cselekedjen, hogy a rosszért rosszal fizessen, szemet szemért és fogat fogért.
A mindennapi életből és tapasztalatból vett egyetlen példával az Úr arra a tényre mutat rá, hogy Isten esőt ad és felhozza napját az igazakra ugyanúgy, mint a gonoszakra, így jó dolgokat juttat mindannyiuknak megkövetelve, hogy azokat az igazságban és a világosságban való járásra eszközként használják fel. Istennel örömünk van a tökéletességben a szó lehető legteljesebb értelmében. Ha a gonoszok kegyelmet is kapnak az esővel és a napsütéssel, akkor a világosságban fognak járni, és közösségük lesz Istennel. Ha nem kapnak kegyelmet, akkor az esőt és a napsütést a bűn szolgálatába fogják állítani, és meg fogják kapni a nagyobb kárhoztatást.
De az eső és a napsütés sohasem lehet kegyelem, és a Máté 5:44-45 nem bizonyítja az [1924-es zsinat által elfogadott, általános kegyelmet tanító – a ford. megj.] első pont állítását.”
Ez volt a magyarázatom erről a szakaszról több évvel ezelőtt, és alapjaiban véve most is egyetértek ezzel a magyarázattal.
* Részlet az eredetileg „Single Or Double Track Theology?” címmel megjelent újságcikksorozatból (Standard Bearer, 40. évf. 2. szám [1964. október 15.]).
